Kimondtam...

 Igen, eljutottam odáig, hogy közlöm családommal, meleg vagyok. Ezen a héten, bár írtam egy-két bejegyzés, posztolni nem tudtam, mert a mobilom adatforgalmát sikerült a hétvégén felhasználnom. Sebaj, most pótolom a dolgot:



2012.04.16 14:56

Délutáni zenehallgatásom során arra a döntésre jutottam, hogy írok egy levelet anyunak és ezzel egyidejűleg mamámnak is. Elkészült, holnap Postára adom őket a ballagási meghívókkal karöltve. Beismerem gyenge vagyok, nem érzek magamban kellő bátorságot, hogy szóban mondjam el anyunak. Így úgy gondoltam a levélírás a legmegfelelőbb számunkra, neki lesz ideje gondolkodni, nekem felkészülni a reakciókra. Remélhetőleg anélkül jutok el a postára, hogy meggondolnám magam. Elég ideje húzom vonom a dolgot. Menekülni úgy sem tudok. Van bennem egy bizonyos fokú nyugalom, hogy tudom hamarosan mindenre fény derül. Emellett, kicsit tartok is a következményektől. Nem tudom mit várjak. Azt sem tudom, ők miként fogják feldolgozni.


2012.04.17 17:28
Elsőbbségivel postázva, mind a két levél, egy anyunak egy a mamának. Holnapra mindkettő megérkezik, ha minden igaz, egy vagy két óra különbséggel kapják kézhez, de még a délelőtt folyamán olvasásra kerülnek. Már nincs vissza út, lesz ami lesz. Úgy vélem, a mamám fogja a legjobban fogadni, anyut illetően nem tudok mit mondani, nem hiszem, hogy rosszul fogja fogadni, nem láthatom előre.
Rövidesen színház, az utolsó előadás a bérletről, remélem most igazán jó előadás lesz. Bár ebben a színházban, még egyszer nem dobtam hátast.

2012.04.18 21:14

Harmadik órámon, az óra utolsó pár percében felvillan a telefonom. SMS. Feladó: Mama.
Kibírom óra végéig, kibírom óra végéig, mély levegő, kifúj, nyugalom...
Kicsengetnek, remeg a kezem, félrevonulok, elolvasom. Röviden a lényege: ugyan úgy szeret mint eddig, hiszen az ő imádott unokája voltam és maradok örökké.
Nem tudom sírjak-e vagy nevessek. Hiszen, ezt vártam. Viszont nem érzem azt a bizonyos megkönnyebbülést, amit elképzeltem. Jó, oké, anya még hátravan.

Mi lesz már. Ezt nem hiszem el, már egy órája hazaérhetett a levél.
SMS. Feladó: Anya.
Te jó ég, na most dől el minden, már is megbántam, hogy elmondtam. Miért? Miért kellett?
Az üzenet mondandója mamáéhoz hasonlóan az elfogadom és továbbra is a fiam vagy, szeretlek volt. Azonban a stílusa inkább hasonlított nevelőfateromhoz, mint anyuhoz. Sebaj ez a lényegen nem változtat. De még mindig nem érzem az áttörést.
A színház pocsék volt, alig volt két órás a darab, a színészi teljesítmény kritikán aluli, a díszlet egész jó, a történet jópofa volt.
Egy órával ezelőtt kaptam egy SMS-t nevelőfateromtól, próbálta viccesre venni, mint általában mindent. Ő is hasonlóakat írt. Jó, az én hibám, hogy anyu SMS-ére nem válaszoltam, kellett volna valamit írni. Ezért írt véleményem szerint a nevelőfaterom, hogy minden rendben van-e. Kérte, hogy hívjam fel anyut, így megtettem, próbáltam nem komoly lenni, hogy oldjam a feszültséget, némiképp sikerült is, anya hangja sírós volt, de nem beszéltünk sokat, csak arra volt kíváncsi minden a legnagyobb rendben van-e.