Egy kis történelem...

Hát 19 év eseményei be fognak jó néhány sort tölteni, azért megpróbálom rövidre fogni. Mivel születésem első két-három évére nem igazán emlékszem így ezt átugranám. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy egy szerető jó erkölcsű családba születtem. Anyu és apu nagyon szerettek, mindent megkaptam, amit szerettem volna, na persze nem voltak nagyok az igényeim, gondolok itt most egy színes ceruza készletre nem egy Iphonra vagy hasonlókra. Egyik karácsonyra egy babát kértem - ha minden igaz a mai napig meg van valamelyik szekrényben - na persze akkor még fogalmam sem volt a homo szexualitásról, így aztán fogalmam sem volt, hogy ez jelenthet valamit a szüleim számára. Ez még óvoda előtt történt. Az óvodában elég szégyenlős voltam az első napokban, nagyon érzékeny lelki világom volt, amit csak jóval később tudtam leküzdeni. Erre egy igazán jó példa mikor általános iskola ötödik osztályában megkérdezte a tanár h van-e otthon lexikonunk én meg már majdnem elbőgtem magam. Noha a mai napig őrzöm magamban ezt az érzékenységet, azért ma már sokkalta jobban bírom a kritikákat. A következő jel, ami árulkodhatott másságomra, amit még mindig őrzök az a gesztikuláció, a kézmozdulatok. Egész általános iskolai éveim alatt mindig a lányokkal barátkoztam, a fiúk általában focizni mentek, én soha. Jó barátja voltam a lányoknak, ennek következtében sok barátnőm volt. Közvetlen talpra esett gyerek voltam, 6-7 évesen már egyedül is elmentem a boltba bevásárolni.
A következő esemény, amit még az általános iskolával érinteni szeretnék, az az mikor apum autóbalesetben elhunyt, anyut igazán megviselte, engem kevésbé, nem sírtam, nem szóltam semmit csak elfogadtam.
Nem tudom, hogy ez annak köszönhető e, hogy kiskoromban tanúja voltam az alkohol túlzott mértékben történő fogyasztása következtében bekövetkező elme elborulásnak, agressziónak. Vagy netán csak így próbáltam védekezni a megtörtént események rám nehezedő terheivel szemben. Minden esetre az élet folyt tovább, én középiskolába kerültem, ezzel egyidejűleg kollégiumba, ahol önállóságra szorultam. Első évem jól telt, azután viszont egy önhibám miatt sikerült megutáltatnom magam egy személlyel - még ha jó szándék is vezérelt - ezt a személyt sokan követték, központi szerepe miatt, így a nem nagy fiú létszámmal bíró osztályomból maradtak négyen, akikkel még tudtam beszélgeti, most már nem bánom, hogy akkor így cselekedtem, mert az utolsó évekre nagyjából mindenkinek kinyílt a szeme. Viszont az akkori események rendkívül megviseltek, különféle durva obszcén szavakat aggattak rám, nyilvánosan megaláztak. Közröhej tárgyává tettek, de ezen események segítettek lelkileg megerősödni, nem szóltam vissza, csak tűrtem és tűrtem. Aztán hónapokra rá elcsitult a helyzet, még ha az ellenségeskedés mindig megvan. Ma már figyelmen kívül tudom hagyni őt és a hozzá hasonló személyeket. Eddig falun éltem, de felköltöztünk a nagyvárosba, anyunak az óta van egy barátja, körül belül egy kétéves kapcsolata. Jelenleg érettségi előtt állok és az előtt, hogy családommal közöljem másságomat, de adok még magamnak egy kis időt, mert nem tudom hogyan fogjak hozzá, hogy mit mondjak. Röviden tömören ennyi, hiszen nem arról akarok írni mi volt eddig, hanem hogy mi lesz ezután.