Csalódás...

Csalódás, sokszor ér bennünket. Van, amikor olyan mélyre taszít bennünket, hogy alig bírjuk magunkat visszatornázni az élők közé. 

Ez a rövid történés még sem ilyen. 

Inkább csak beletörődés, hiszen mit tehet az ember ellene.

Annyit gondoltam rá.

Úgy látszik nem alaptalanul. 

Ma miközben előző bejegyzésemet készítettem bejött anyu a szobába és azt mondta beszélgessünk kicsit. Hát ezt nagyon nem szeretem, ilyenkor mindig csak vigyorgok kínomban. A holnaputáni ballagás volt a téma. Mostanában a megélhetéssel küszködünk. El kellett adni az egyik autónkat is, mert fenntartása sokba kerül, valamint szükség volt a pénzre. Most van egy két személyes kisautónk. Négyen vagyunk a családban, így kicsit komplikált lenne az együtt menés. Sebaj, én egy nappal úgy is korábban bemegyek a kollégiumba, mert nekem még lesz egy központi ballagásom is, így aztán nem kell hajnalok hajnalán kelnem. Akkor is hárman vannak még. Tesóm maximum itthon marad, az még nem olyan nagy baj, hiszen amúgy se nagyon bírná a tűző napon.  A kocsiban nincs benzin, a forgalmijával is valami nyűg van, így anya megkérdezte nem lenne-e baj, ha nem jönnek. Azért nem lepődtem meg, mert számítottam rá. Mondta, hogy nyugodtam mondjam meg, ha baj, mert akkor próbál megoldást keresni, még ha nincs is ilyen. Most erre nem mondhattam azt, hogy baj, mert honnan szerezzen pénzt az utazásra, ha egyszer nincs. Mondtam semmi baj, megértem. Mélyen legbelül viszont megrázott, mert azért mégis csak egy szakasz lezárása az életemnek, és nem lesznek ott. Vígasztal a tudat, hogy mamám ott lesz, meg unokatestvéremék.  Ha nem jönne senki, biztos én sem mennék. Mit mondok, ha rákérdeznek miért nincsenek itt? Nagy dilemma, de az élet ezt adta, ezt kell elviselni.
És egy a hangulatomhoz illő szám a ma estére: