Vizsgaidőszak, azt hiszem ezzel elmondtam mindent.
De azért, hogy a kedves olvasókat se hanyagoljuk el, egy pár soros
bejegyzéssel untatnám, avagy pezsdíteném fel a népet.
Terveim nem úgy alakultak születésnapi összejövetelemet illetően,
mint ahogy elképzeltem, de talán ennek köszönhető, hogy az egyik legszebb
estémet.
Előzmény következik:
Sok minden megadatik számunkra az életben, majd jóformán
elfelejtődnek ezek a dolgok, elhanyagoljuk őket, aztán ha már nincsenek, akkor
vesszük csak észre milyen értékesek is számunkra.
Nincs ez másként az emberi kapcsolatoknál sem, míg azt hisszük
minden a legnagyobb rendben folyik, nem figyelünk oda rá, addig lehet h
elsiklottunk egy apró részlet felett és csak akkor vesszük észre, mikor túl
késő.
Azt mondják, az idő mindent begyógyít, nos, ez nem igaz, legalább
is szerintem nem. Az idő csak egyvalamire jó, tanulni és feledni. Tanulni a
hibákból és mindezt elfelejteni.
Egy hűvösebb estén - miről már olvashattatok is, néhány
bejegyzéssel korábban, a The Help cím alatt - történt minden. Születtek és
szűntek meg dolgok. A születésről olvastatok, azonban hogy mi szűnt meg, avagy
mi sem, arról mind idáig nem szóltam. Ennek is megvan az oka.
Mielőtt Klausszal találkoztam volna, Daniellel voltam moziban. Az
ezt megelőző estén, Daniel azt mondta beszélnünk kell valamiről, és mind
tudjuk, hogy ez soha nem jelent jót. Türelmesen kivártam az időt, hát ha rátér
a lényegre, végül nekem kellett rákérdeznem, először, másodszor, majd egy
sikeres harmadik alkalommal is. Éreztem, hogy van valami, ismerem már
annyira, hogy tudjam, de mikor elmondhatta volna, azt mondta, hogy csak fáradt
volt és igazából nincs is semmi.
Ez rosszul esett, mert szerény véleményem szerint, nem hívjuk fel
a figyelmet egy problémára, ha az valóban ne lenne.
Hiába minden unszolás, nem került sor problémafeltáró
beszélgetésre, ami akkor jól meg is ölte a hangulatomat. Nehéz volt
beszélgetést kialakítani kettőnk között, így csendben ültünk egymás mellett.
Jómagam ekkor kezdtem el Klausszal társalogni és beszéltük meg az estét.
Tudtam, hogy illetlenség és biztosan nekem is rosszul esne, ha Daniel viselkedne
így, de miért erőlködjek, ha egyszer nem. Ha nem hát nem.
No, ezen az estén beszéltünk utoljára, egészen május hetedikéig.
Se telefon, se SMS, se Facebook üzenet, se semmi. Egy hónap ment el úgy, hogy
senki nem tud a másikról és a hajlandóság sem volt jelen a békülésre. Mondjuk,
békülésnek sem nevezném, tekintve, hogy összeveszés sem volt.
Eleinte még könnyen ment, mindig volt mivel elfoglalni magam, így
különösképp nem jelentett nagy megpróbáltatást. Hetedike előtti egy két hétben
viszont annál rosszabb. Borzalmasan éreztem magam, egyik este, amit azt hiszem
írtam is az érzelmeket kívül tartó falam összeomlott, ezzel a hatalmas áradattal
nem tudtam megbirkózni, így fizikai tünetekkel reagált a testem.
Ezután ismét jobban lettem, de még mindig nem voltam az
igazi.
Olyan deviáns viselkedéseken gondolkodtam, amikben kicsiny hazánk a Top10-ben szerepel.
Végül eljött a hetedike, ez volt minden reményem, ahogyan Leila
hercegnőnek Obi Wan. Kaptam tőle egy SMS-t, elsőként, születésnapomkor. Már
előre elterveztem, hogy ha ír, akkor felhívom, de azt nem hogy mit is fogok
mondani.
Még nem is tárcsáztam, de már azt hittem, hogy szívrohamot kapok.
Nagyon izgultam, el sem tudom mondani mennyire.
Felvette.
Hebegtem, habogtam, de szerencsére ő elgurította a beszélgetés
fonalát, ami jó két órán keresztül tekeredett le és még így is maradt a
gombolyagból.
Ennek az estének köszönhetem, hogy ismét beszélünk, hogy ismét
értelmet nyert mindaz, amit eddig tervezgettem.
No de mi is volt a nem szülinapi összejövetelen?
Előző este tömeges Muffin készítés és munka jellemezte a napomat,
"bulit" megelőző órákig.
Meredith felajánlotta, hogy alapozzunk náluk, majd onnan menjünk
el valahova bulizni. Így is lett.
Megelőzőleg én meghívtam Danielt is, hogy ha van, kedve
csatlakozzon hozzánk. Nem tud jönni, ahogy mondja, no, sebaj, majd
máskor.
Sejtettem, hogy valami nem okés itt, furcsán viselkedik a jónép,
akiket meghívtam. Kétszer megerősítettek abban, a tudtuk nélkül, hogy Daniel
lesz a szülinapi meglepi.
Saját magam pedig minden egyes nap lebeszéltem a kis agyacskámat,
hogy úgy sem fog jönni, végül el is hittem, de azért mindig ott motoszkált
bennem, a kellemesebb verzió.
A party estéjén, pedig aztán ha nem kérdezek rá, akkor is
kiderült, hogy tényleg jön. Örömittasan ujjongtam magamban, majd mikor Meredith
magamra hagyott pár percre, elsírtam magam, aztán mint Bree a Született
Feleségekben, mosolyogva sétáltam ki igaz, nem a mosdóból, hanem a szobából és
köszöntöttem a vendégeket.
Két szó, ami nem szorul magyarázatra: házi pálinka
Megadta a kezdő lökést, egészen a Corvin tetőig, ahova én soha nem
akartam felmenni, még is ott kötöttem ki.
Tudni illik, ahhoz, hogy el tudjam egy ilyen helyen engedni magam,
ahhoz sok alkohol kell, amit jelen esetben nem vettem magamhoz, mivel
gyógyszert szedek, amire nem igazán tanácsos inni, meg nem is akartam totál
részeg lenni.
Az este jól indult, remekül folytatódott és csodásan végződött.
Mindannyian Meredithnél aludtunk, ugyanis erőnk nulla volt, hazamenni.
Ím, így töltöttem be a huszadik évemet, egy újabb x-szel
gyarapodtam, de ez még mindig kevés az xXx-hez. :D
Továbbá köszönöm a sok-sok üdvözlést, köszöntést, levelet,
üzenetet és minden egyebet. :)
A legjobbakat kívánom mindenkinek, a vizsgázóknak sikerekben
gazdag vizsgaidőszakot. :)
J.Q.
Minden jó, ha jó a vége! Örülök, hogy szerencsésen alakultak a kapcsolataid. :)
VálaszTörlésKaptál tőlem egy jelölést, további infók itt: http://fabienautre.blogspot.hu/2013/05/ujra-itthon.html
Én is sok szeretettel küldöm a jelölésemet a legjobb blog díjára! :)
VálaszTörlésfordulavilag.blog.hu/2013/05/23/koszonet_349
Igazán köszönöm mindkettőtöknek a jelölést. :)
VálaszTörlésJacob!
VálaszTörlésElőször is örülök, hogy rátaláltam a blogodra. Régóta keresek meleg témájú blogokat, de - talán az idő hiánya miatt? - sosem jutok el addig, hogy egybe bele is olvassak. (Persze nyilván, az idő hülye kifogás; mindenkinek arra van ideje, amire szánni akar. (: )
Másfelől bele szeretnék kötni egy dologba, szokásomhoz híven. Vagy talán pontosabb, hogyha úgy fogalmazok, hogy elmondanám, én hogy látom azt amiről írtál.
Az idő egy furcsa dolog. Sok mindenre megtanít, de feledni - szerintem - biztosan nem. Sok fájdalmat enyhíthet, (és itt jön most a sok közhely) de az idő egyedül nagyon kevés ahhoz, hogy valakit/valamit elfelejtsünk. Pont azért vagyok ezen az állásponton, mert sajnos/nem sajnos nincs korlátlan mennyiségű időnk. Ezért nem szabad azt gondolnunk, abba a hitbe ringatni magunkat, hogy az idő majd elfelejteti. Nem. Aztán lehet, ez csak nálam van így.
Persze ettől még nyilván gondolhatod úgy, ahogy gondolod. Ez csak egy vélemény, amit feltétlen meg akartam osztani veled. (:
PS:
És... valami furcsa módon lendületet adtál, hogy én is újra blogoljak. Szóval mindenképpen megérte ebbe beleolvasni. ((: