The Help

GeekLine

Ahogy azt korábban már előrevetítettem, alakulóban van egy rendszeres rovat. Ez lett a GeekLine. Ezen cím alatt olvashattok filmekről, sorozatokról, applikációkról, könyvekről, zenéről, technikai eszközökről és sok, hasonló, más témáról is.

Kezdjük is egy filmmel: a burok, azaz már megint bedőltem, annak, hogy S. Meyer tud izgalmas regényt alkotni.

Elkezdtem olvasni a könyvet, mert az előzetes igazán megfogott. Befejezni ugyan nem volt időm, mert sok minden összejött a hetekben, de most hogy láttam a filmet nem is bánom, hogy befejezetlen, sőt most már az is marad. A trailer tele van akcióval, ami eszméletlenül megtévesztő. A film a monotonságával két órán keresztül untatja a nézőt. Annyira semmi akció, izgalom nincs benne, hogy az szabályosan fáj. Megpróbáltam aludni a filmen, de még az sem jött össze. Több szót nem is fecsérelnék rá, mert felesleges, háttérzajnak is unalmas lenne, így nem javasolom a megnézését, moziban semmiképp.

No és akkor most jöjjön egy kis beszámoló is.

Coopernek köszönhetően megismerkedtem egy egyetemi meleg kör tagjaival, ennek előzménye volt a honlapjukon való regisztrálás, majd az azt követő személyes találkozó. Erre került sor a pénteki napon. A Club93 nevezetű kávézóban és étteremben gyűltünk össze. Összesen öten voltunk, hárman újonnan csatlakozók és kettő már régebbi tag. Megismerkedtünk egymással, mindenki mesélt magáról, miközben italainkat fogyasztottuk. Nem részletezném, hogy ki mit mesélt, meg egyebek, jó hangulatban telt, ennyi a lényeg.

Az est során felvetődött az ötlet, hogy menjünk át a közeli buliba, ami ha jól értettem valami új keletű dolog. Így is történt átsétáltunk a szórakozóhelyre, igen ám, de a helyszínen egyetlen szabad asztal nem volt, azt is, ami épp felszabadult, elpakolták a rendezvény miatt, amire mi is érkeztünk. Elvileg tízkor már a buli lett volna, de tizenegy környéken még semmi nem volt. Mindegy végül sikerült levadászni egy éppen felszabaduló fotelt.

Mikor épp a fotel irányába tartottam észrevettem a pultnál egy srácot, tessék úgy elképzelni, mint a filmekben, mikor lelassul az idő, te továbbhaladsz a célod felé, miközben végig tekintesz az illetőn, no, ez is hasonlatos volt. Nagyon régen éreztem már ilyen késztetést, hogy mindenképp meg kell ismernem.

Végül is mázlim volt, mert csoportunk egyik tagja ismerte és közénk invitálta, így nyílt alkalmam szoba elegyedni vele. Igaz nem sokat tudtunk beszélgetni, de ennek is nagyon örültem.

Nevezzük Klausnak, ő az est folyamán a nagy tömegre való tekintettel átkerült egy másik asztalhoz, amit kicsit sajnáltam is, de a késztetésnek eleget téve, legalább a nevét megtudtam és, hogy ugyan azon egyetemen tanul, mint jómagam.

Ahogy közeledett a hajnal a társaságunk fogyatkozni kezdett, hamarosan már én is távozóban voltam, tekintve, hogy már csak az éjszakai tömegközlekedést tudom igénybe venni, illetve nem is így készültem, de örültem, hogy nem hagytam ki az estét.

Másnap sokszor eszembe jutott Klaus, azzal a kis fura érzéssel, ami a buliban is megvolt. Gondoltam megkeresem őt az internet segítségével; így is tettem. Nem kis energia befektetéssel megtaláltam, ami nem volt könnyű, mert a vezetéknevét nem tudtam.

Mivel az érzés még mindig ott motoszkált bennem, vettem a bátorságot és ráírtam. Választ is kaptam, majd ezzel elkezdődött egy beszélgetés, minek során kicsit többet megtudhattunk egymásról.

Ezen szombati beszélgetéseknek, amik vasárnapra nyúlnak át, lett eredménye egy találkozó a hét utolsó napjának estéjén.

Sétával indítottunk, beszélgettünk. Csípősen hideg volt, de nem szegte kedvünket az idő. Úgy vélem igazán jó hangulatban telt az este, útközben még egy pizzázót is meglátogattunk, majd elindultunk egy éjjel nappali kisbolthoz. Ezen az úton belebotlottunk egy idős hölgybe, aki a földön feküdt, testpozíciójából ítélve eleshetett. Mivel mindketten egészségügyben tanulunk, azonnal a segítségére kéltünk. Sikerült talpra állítanunk. Noha meg tudott állni a saját lábán beszéde kissé zavaros volt, de kommunikációra még képes volt, megkérdeztük, hívjunk-e mentőt, azt felelte nem kell. Rendben, akkor hazakísérjük, az alkoholtól erősen mámoros nénit. Nagy nehezen sikerült kiszednünk belőle hol lakik. Nem is lakott messze, de az épületbe való bejutással gondjaink akadtak, mert nem tudta a kapukódot. Felcsengettünk a lakásába, de nem érkezett válasz, majd másik két lakással is próbát tettünk, ahonnan szintén nem érkezett válasz. Mondjuk nem is várhatja az ember éjfél környéken, hogy valaki ajtót nyit. Végül is rendőrt hívtunk, akik nem siették el a dolgot, csaknem átfagytunk, de a nénit nem hagyhattuk magára. Eközben a néni előhalászta a kulcsát, amivel sikerült bemenni az épületbe. Míg Klaus kint megvárta a rendőröket, addig én felkísértem Ilonát, aki nem volt valami rétegesen felöltözve. A hölgy tudata egyre tisztább volt, így könnyen feljutottunk a lakásába. Alig hogy felértünk meg is érkezett a rendőrség, felvették az adatainkat, és gondjaikba vették a nénit.

Megköszönték a segítségünket, majd el is engedtek bennünket. Lehet, hogy ha mi nem segítünk Ilonán, akkor a kihűlés vitte volna magával.

Ekkorra már annyira fáztam, hogy remegtem, de ugye még haza is kellett jutnunk, ami már az éjszakai járatokra korlátozódott. Lent a kapualjban megöleltük egymást, aminek a következménye egy csók lett.

Ezzel a kis élménnyel vártuk meg az éjszakai buszainkat, teljesen átfagyva. De még így sem ment el a jókedvünk. Szerencsére a pályaudvar váróterme még nyitva volt, így kicsit felmelegedhettünk, míg be nem zárt.

Hazatértemkor, ahogy minden végtagom kezdte visszanyerni életképességét úgy eszméltem fel fokozatosan, hogy mi is történt az est folyamán. Sokára is aludtam el, mert folyamatosan újra és újra lejátszottam magamban az eseményeket. Végül a fáradtság győzött…

Remélem a történet folytatódik, legyen mindenkinek szép hete! J.